Eseménynaptár

Sajtóigazolvány
és tagjelentkezés

Shop

Shop

Ne dőlj be!

Így írtok ti

DUE Almanach

Due Tallózó

Due rádió

Médiatár

Médiatár

DUE Média Archívum

DUE Média Archívum

Due Médiaügynökség

Film minden mennyiségben

A filmesztéta szót először olvasva megakadt a szemem, majd kérdések merültek fel bennem. Ezekre kapunk választ a következőkben, Vincze Terézzel Simonyai Lujza beszélgetett.

Be kell valljam, a filmesztéta szó jelentésével nem vagyok teljesen tisztában. Az esztéta szóra rákeresve "A művészet kérdéseivel foglalkozó tudomány tudósa" definíciót találtam. Mit takar a kifejezés a film szóval kiegészítve?

Jó kérdés, és nyilván azzal kapcsolatban merül fel, hogy akkor én filmesztétaként definiálnám-e saját magam. Ennek a titulusnak a kérdése gyakran merül fel, főleg akkor, ha az akadémikus, tudományos közegen kívül kell valahol feltüntetni, hogy mi is lenne a megnevezése annak, amit csinálok. Vagyis, hogy mi a megnevezése annak, amikor valaki filmekkel tudományos kutatás keretében foglalkozik, valamint egyetemi oktatóként a filmtudomány tárgykörében oktat. A megnevezés problémája valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a filmtudomány viszonylag fiatal tudományterület – hiszen maga a film is elég fiatal művészet – azokhoz a tudományokhoz képest, melyeket az egyetemeken általában kutatnak.  Az irodalmat irodalomtudósok, a történelmet történészek, a nyelvet nyelvészek kutatják. Az ehhez hasonló megnevezési formák a filmtudománnyal kapcsolatban nem jöttek (még) létre, egyedül a filmtörténész szó tekinthető ilyennek, de ez nyilvánvalóan a filmes kutatások és kutatók csak egy sajátos körét fedi le – én például sokkal inkább foglalkozom a film elméleti vonatkozásaival, tehát semmiképpen sem tartom magam filmtörténésznek. Erre a helyzetre tűnik áthidaló megoldásnak az esztéta kifejezés, hiszen az, ahogyan a kérdésben is szerepel, a művészet kérdéseivel foglalkozó tudóst jelöl – így aztán a zeneesztéta mintájára lett a magyar nyelvben a film mint művészet kérdéseivel foglalkozó tudós megnevezése a filmesztéta. Egyébként én kifejezetten nem kedvelem ezt a szót, és amikor csak lehet kerülöm a használatát.

Ott tanít, ahol tanult. Milyen érzés a tanterem másik oldalán visszatérni az ELTE-re, valamint részt venni az órákon?

Ez egyrészt egy fantasztikus dolog, hiszen középiskolásként az volt az álmom, hogy az ELTÉ-re járhassak, de arról nem nagyon mertem még álmodni sem, hogy egyszer majd alkalmam lesz itt tanítani. Másrészről viszont az egész helyzet valahogy nagyon természetesnek tűnik, hiszen a szorosabban vett közeg nagyon ismerős, a tanszékünk oktatóinak jelentős része egykor a tanárom volt, más része egykor egyetemista társam volt, és mostanra tanítanak olyanok is, akik pedig a diákjaim voltak. Érdekes látni a változást, az alakulást, ahogy a generációk és a kihívások váltják egymást.

 A feminista filmelméletről tanítani: milyen a nemek aránya ezen az óráján?

Vagyis csak lányok járnak-e vajon feminista filmelméletre? Az a gyanúm, hogy kijelenthetjük, a lányokat jobban izgatja általában a téma, azonban nem nagyon tudok létszámbeli megállapításokat tenni erre vonatkozóan. Ugyanis a feminista filmelmélet a filmelmélet történetének egy nagyon sajátos és nagyon jelentős összetevője – ez ennek a tudományágnak a születésével, kialakulásával kapcsolatos sajátos kultúrtörténeti körülményekből adódik. Tehát a filmtudomány történetéről nem lehet beszélni a feminista vonulatnak a bemutatása nélkül. Mivel én sok filmelmélet történeti tárgyat tanítok, ezért nagyon sok órámon a feminista filmelméleti gondolkodás, az ilyen szövegek ismerete követelmény, ezeken az órákon azonban teljesen vegyesen vannak a hallgatók, nincs szignifikáns különbség a nemek részvételét tekintve.

Az utóbbi időben a kutatói érdeklődésemben némiképp háttérbe szorult, új témák hatására, a feminista kérdésfelvetés, ezért kifejezetten csak a feminista filmelméletre koncentráló órát nem hirdettem. De régebben, amikor több ilyet tartottam, érdekes volt megfigyelni, hogy az ELTE-n valóban többen jöttek lányok, viszont oktattam máshol is ilyen tárgyat, ahol idősebb, másoddiplomás hallgatóim voltak, s közöttük – nemi szempontból – sokkal kiegyensúlyozottabb volt az érdeklődés.

 

 Dél-koreai film: mi olyan különleges benne, hogy egy külön tanórát érdemeljen?

Ahogy az előbb említettem, az utóbbi időben kutatói érdeklődésemben új témakörök jelentek meg, legfőképpen ide tartozik Kelet-Ázsia filmművészete. Elsősorban Dél-Korea és Tajvan filmművészete érdekel, és itt is elsősorban a sajátos életművet építő rendezőegyéniségek munkássága.Ugyanakkor a világban jelenleg komoly érdeklődés övezi a dél-koreai populáris kultúrát – az úgynevezett "koreai hullám", amelynek része a popzene, a képregény, a tévésorozat és a filmek is, Ázsián kívül az egész világon érezteti a hatását, Magyarországon is komoly rajongói bázisa van már ennek a jelenségnek. Ebből engem természetesen a film érdekel, ami nagyon különleges helyet foglal el a "koreai hullámban", és ami önmagában is nagyon izgalmas jelenség a világ filmművészetében. Dél-Korea ugyanis talán az egyetlen olyan ország jelenleg a világon, mely hazai gyártású kommersz filmjeivel rendre megveri Hollywood szuperprodukcióit a koreai mozipénztáraknál, ugyanakkor a koreai rendezőegyéniségek folyamatosan rangos díjakat hoznak el a világ legfontosabb filmfesztiváljairól. Ez a kettősség rendkívül egyedi és nagyon izgalmas jelenséggé teszi a dél-koreai filmkultúrát a filmtörténet egészét tekintve. 

Egy laikusnak magyarázva, hogy néz ki egy filmtörténeti historiográfia óra? Mit tanulnak öntől a diákok?

A historiográfia az a tudomány, ami a történetírás általános kérdéseivel, problémáival foglalkozik, tehát tulajdonképpen azzal, hogyan is kell, hogyan lehet valaminek a történetét megírni. A filmtörténeti historiográfia ennek megfelelően pedig azt vizsgálja, mik azok a sajátos problémák, amikkel a filmtörténetírásnak kell szembenéznie abból adódóan, hogy sajátos tárgya van: a filmek, a filmgyártás, és az ehhez kapcsolódó dolgok nagyon széles spektruma. Tehát ezen az órán arról van szó, hogy milyen problémák adódnak pl. abból, hogy a korai filmek rendkívül nagy hányada egyszerűen megsemmisült, nem létezik ma már; milyen sajátos módon alakítja a film történetét, hogy egyszerre egy nagyon sok pénzbe kerülő, óriási iparág, másrészt maradandó művészi teljesítmények sora; egyáltalán, történetileg hogyan érthető meg ennek az ellentmondásnak a kialakulása, változása. Vagyis ez az óra nem magát a filmtörténetet mondja el, elemzi, hanem azt mutatja be, hogy milyen sokféleképpen mondható el a filmtörténet (pl. esztétikai szempontból, gazdaság és ipartörténeti szempontból, technika vagy társadalomtörténeti szempontból).   

 

Az ELTE BTK esztétika doktori programján summa cum laude minősítést kapott a Szerző a tükörben: A filmszerző fogalmának (át)értelmezése kortárs önreflexív filmekben című művével. Mesél egy kicsit a minősítésről és a műről? 

Nos, nem tudom, a minősítésről mit mondhatnék, tulajdonképpen ötöst kaptam, vagyis a doktori dolgozat mindkét bírálója, majd pedig a disszertáció védésén a vizsgabizottság tagjai is sikeresnek értékelték a dolgozatot (ami egyébként 2013-ban könyv formában is megjelent Szerző a tükörben: Szerzőiség és önreflexió a filmművészetben címmel), és a legmagasabb minősítést ítélték meg rá. A dolgozat egy olyan témából indult ki, ami tulajdonképpen már legkorábbi egyetemei éveim alatt is mindig különösen lenyűgözött: ez pedig az önreflexió jelensége a művészetben. Ez olyan műalkotásokat jelent, amelyek lényegüket tekintve arról szólnak, arra reflektálnak, hogy maguk is műalkotások – tehát a legegyszerűbb példát véve, amikor egy film arról szól, hogy éppen filmet készítenek, vagy egy könyv arról szól, hogy éppen azt a könyvet írja valaki, amit éppen olvasóként olvasunk. A doktori disszertációmban tehát azt vettem végig, hogy a filmtörténet során milyen jellegzetes típusai, megnyilvánulásai voltak az ilyen jellegű témákat feldolgozó filmeknek – ez volt a dolgozat elméleti-történeti része. A másik részben pedig néhány olyan filmrendezőnek a munkásságában vizsgáltam meg az ilyen típusú filmek jelenlétét, akik előszeretettel használják ezt a megoldást, és kifejezetten ezen keresztül kritizálják a kortárs művészetet, vagy a társadalmi jelenségeket. Az osztrák filmrendező, Michael Haneke volt az egyik fő példám, illetve az 1990-es években felfutott iráni filmművészet néhány rendezője, akik előszeretettel beszéltek Iránról az önreflexió eszközével. Azt mondhatom tehát, hogy a doktori dolgozat megírásával egy, az egyetemi tanulmányaim legelejétől engem izgató témát sikerült alaposan átgondolni és egy hosszabb műben megfogalmazni. Mostanában éppen azt tervezem, hogy visszatérek e régi vesszőparipámhoz (az önreflexióhoz), és megpróbálom összekapcsolni azokkal az új kutatási területekkel, melyek az utóbbi időben foglalkoztatnak.

(Simonyai Lujza)

Ha érdeklődsz a filmek iránt akkor töltsd ki a Nagy Diák Filmteszt 2.-t!

Due Médiahálózat- a diákújságíró egyesület. Közösség. Tehetség. Barátság